Rémálomomat kiírom magamból...

Ideggörccsel ébredtem ma reggel. Az utóbbi időben mintha képtelen lennék elkülöníteni saját magam életét a virtuális világtól. Függővé váltam, a saját képzeletemtől függők, mintha be lennék zárva a saját fejembe. Egész nap csak duruzsol, olykor bömböl a fülemben valami zene, sokszor eléggé depressziós hangvételűek, és képtelen vagyok kilépni ebből és visszahelyezni az életemet a normális kerékvágásba. Nincsen erőm a saját épülésemre koncentrálni, bejárni az egyetemre, tanulni... Hetek óra csak itthon ténfergek és csak akkor ülök vonatra, ha tényleg muszáj bent lennem, mert mondjuk zh-t írok... Minden egyes este megfogadom, hogy holnap másképp lesz, hogy erőt veszek magamon... De amikor reggel kinyitom a szemem, csak ürességet, kedvtelenséget érzek belül, és nem tudom megerőszakolni magamat, hogy felöltözzek, és kitegyem itthonról a lábam. Nagyon jól tudom, hogy ebből a vizsgaidőszakban baj lesz, hogy megint ott fogok állni, és nem fogom tudni behozni a lemaradást, ahogyan az előző félévekben sem..:(
Nem tudom, mi történik velem. Küzd bennem az ész, a logikus gondolkodás, tudom mit kéne tennem, hogy legyek valaki később, de egyszerűen olyan gyenge vagyok...
Az éjjel azt álmodtam, hogy én vagyok Kurt Cobain, egy nagy szigetre tettek ki, majd őslakosok mindenféle válogatott módszerekkel megpróbáltak kinyírni, mint például leöntöttek sósavval és elástak... De valahogyan mindig megszabadultam (még a sósavas elásából is...), futottam, futottam, majd elértem az óceánt, és úszás közben a Smells Like Teen Spirit-et énekeltem... Megmenekültem, mert felszedett egy nagy hajó... És itt ébredtem fel. Egész éjjel óriási stresszben voltam, nagyon valósághű volt az egész. És olyan érzés fogott el engem, az álombeli Cobain fiút, mintha belül mindig is tudnám, hogy meg kellene halnom, de valaki (vagy valami?) ezt mégsem engedte...
Ahogyan kikászálódtam az ágyból, még a sokkhatás alatt, azonnal megrendeltem A mennyeknél súlyosabb című önéletrajzi könyvet, hátha sikerül lezárnom magamban ezt a Cobain-témát, mert mióta láttam Kurt utolsó 48 órájáról és életéről szóló filmet, azóta nem tudok tőle szabadulni... Úgy vagyok vele, mint Pilinszky a francia fogjával: belőlem él...