Ma van a huszonegyedik születésnapom. Nem mintha különösebb jelentőséget tulajdonítanék neki, de az, hogy azok, akiket szeretek, csak kevesen emlékeznek meg róla, igen rosszul esik. A saját nagyszüleim szerint fogyatékos vagyok, és megkérdezték a minap, hogy minek születtem meg - hát igen, ezen a tényen érdemes elgondolkozni. Azt hiszem, kész a válasz, de nem fontossági sorrendben, hiszen mindannyian egyformán lételemei az életemnek. Először is: a szüleimért, mert ők nekem nagyon fontosak és meg segítenek, mellettem állnak mindenben, még akkor is, ha nevelő célzatú kijelentéseik hatására nem mindig érzem, de a bajban és az örömben mindig látom, és ezt köszönöm nekik. Másodszor: a testvéremért. (egyelőre még csak így egyesszámban, hiszen kicsi öcsém, Marcell még anya pocakjában élvezi áprilisig az édes semmittevés perceit) Mert próbálok rá vigyázni, csak ő sokszor tehernek érzi, pedig ő is ugyanilyen, ha rólam van szó. Sosem felejti el azt a butaságot, amit elkövettem, és azt hiszem, akkor jött rá igazán - és én is - hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Harmadszor: a vőlegényemért. Mert soha ilyen férfi oldalán én még nem álltam. És bármennyire is nem vagyok istenfélő, hálát adok az égnek, amiért az útjaink keresztezték egymást. Soha nem kívánok más embert magam mellé, hiszen a világ legnagyobb kincsét kaptam a személyében. Bár a terveink a saját nagyszüleim közreműködésével - vagyis éppen annak hiányában - kudarcba fulladtak. Nem kaphatunk a házra hitelt, így nem lehet soha a miénk és az esküvőt is el kell halasztani, bármennyire is szeretnénk már házastársak lenni. Más úton kell megvalósítani a terveinket, és ehhez több idő, és energia szükséges. Én a hír hallatán nagyon kétségbeestem, aznap alig tudtak kihúzni a gödörből, de belátom: küzdeni kell. Nagyon nehéz lesz, de nem adjuk fel! Elérjük a célt: a közös boldogságunkat és a beteljesülést: a saját családot. Ez az én születésnapi fogadalmam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése