Szomorú nap

Ma van a huszonegyedik születésnapom. Nem mintha különösebb jelentőséget tulajdonítanék neki, de az, hogy azok, akiket szeretek, csak kevesen emlékeznek meg róla, igen rosszul esik. A saját nagyszüleim szerint fogyatékos vagyok, és megkérdezték a minap, hogy minek születtem meg - hát igen, ezen a tényen érdemes elgondolkozni. Azt hiszem, kész a válasz, de nem fontossági sorrendben, hiszen mindannyian egyformán lételemei az életemnek. Először is: a szüleimért, mert ők nekem nagyon fontosak és meg segítenek, mellettem állnak mindenben, még akkor is, ha nevelő célzatú kijelentéseik hatására nem mindig érzem, de a bajban és az örömben mindig látom, és ezt köszönöm nekik. Másodszor: a testvéremért. (egyelőre még csak így egyesszámban, hiszen kicsi öcsém, Marcell még anya pocakjában élvezi áprilisig az édes semmittevés perceit) Mert próbálok rá vigyázni, csak ő sokszor tehernek érzi, pedig ő is ugyanilyen, ha rólam van szó. Sosem felejti el azt a butaságot, amit elkövettem, és azt hiszem, akkor jött rá igazán - és én is - hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Harmadszor: a vőlegényemért. Mert soha ilyen férfi oldalán én még nem álltam. És bármennyire is nem vagyok istenfélő, hálát adok az égnek, amiért az útjaink keresztezték egymást. Soha nem kívánok más embert magam mellé, hiszen a világ legnagyobb kincsét kaptam a személyében. Bár a terveink a saját nagyszüleim közreműködésével - vagyis éppen annak hiányában - kudarcba fulladtak. Nem kaphatunk a házra hitelt, így nem lehet soha a miénk és az esküvőt is el kell halasztani, bármennyire is szeretnénk már házastársak lenni. Más úton kell megvalósítani a terveinket, és ehhez több idő, és energia szükséges. Én a hír hallatán nagyon kétségbeestem, aznap alig tudtak kihúzni a gödörből, de belátom: küzdeni kell. Nagyon nehéz lesz, de nem adjuk fel! Elérjük a célt: a közös boldogságunkat és a beteljesülést: a saját családot. Ez az én születésnapi fogadalmam.

Hűvös február - de haladunk!

ez már egy boldogabb maci

Nagyon régen nem írtam, pedig történtek változások, de egyszerűen nem volt erőm megosztani.
Először is, végre tudható, hogy a születendő testvérkém kisfiú, szóval megvan a családi boldogság - különösen apukámé, ugyebár.
Marcell lesz a kis trónörökös neve. Jobb mint bármelyik másik lehetőség, amivel apa próbálkozott - anya szerencsére hajthatatlan volt a választásban.
Munkahely-ügyben még mindig semmi, remélem, a Sanyo meg a Praktiker közül már valami összejön.
Viszont tegnap utánajártunk Tibivel, és sikerül hitelt igényelnünk az egyik banknál, hogy legalább részben megvehessük a házat, a további részleteket pedig havi törlesztésben fogjuk anyáéknak fizetni - azon legalább nem lesz kamat, nem úgy, mint a hitelén, és mindenki jól jár.
Így, hogy mégis pénzhez jutunk (megkerülvén mindenkit, mert már elegem volt a botrányokból, meg abból, hogy mindenki - sajnos Tibi egész családja - rossznak talál minket, és szívtelennek, csak azért, mert a jogos tulajdont kérjük, hogy kezdhessünk valamit az életünkkel meg a jövőnkkel...), lesz esküvő.
Nagyon várom már, hogy ott állhassak, és mindenki tudja majd: megtaláltam végre a párom.
Amennyire Zsolti tévedés volt, és az is, amit egymásnak mutattunk, persze, nem őszintén (tudat alatt mindenkit - beleértve magunkat is - becsapva ezzel), annyira tudom, hogy soha ilyen boldog nem voltam még, és soha ennyire örök nyugalommal nem éreztem azt, hogy életem párja áll mellettem.
Mikor először voltam Tibinél, még Mádon, már akkor ilyenekről beszéltünk, és ott megígértük egymásnak, hogy egy év múlva összeházasodunk. Ennyire biztosak voltunk abban, amit érzünk egymás iránt. És ez mai napig sziklaszilárd, az is marad.
Apa is megmondta: soha ilyen rendes fiút nem találnék sehol (nagyon szereti Őt a családom, ebből is látszik).
Lassan intézzük a pénzügyeket, aztán pedig meg kell látogassuk az anyakönyvvezetőt, hogy egyeztessünk időpontot, későbbi nevet, meghívót stb.
Juj, de várom már :)