Hát itt vagyok én is. Immáron egy hete, hogy áttettem a székhelyem Tibihez, így most már hivatalosan is háztartásvezetővé léptem elő :) Még a költözés előtt nehéz volt felfogni, hogy hamarosan egy másik hely lesz az otthonom, de most már jó. Én is akartam ezt, mert már kellemetlen volt nekem is, hogy ide-oda rohangálok folyton, és anyuéknak ez rossz. Most is találkozunk szinte mindennap, tegnap reggel is elkísértem a földhivatalba, és ettünk egy sütit. Már nehezen viseli szegénykém a várandóssága utolsó egy-két hetét, öcsikém kicsit mozgékony csöppség, és néha olyan érzetet kelt anyukámban, mintha ki akarna szakadni a hasa.
Kötött gyerek, azt mondta a nőgyógyász. Olyan hullámmozgásokat tud végezni, hogy öröm nézni (gondolom, annyira nem nagy öröm érezni, ahogy anyukám arckifejezését néha megfigyelem :)).
Egyébként jó érzés gondoskodni arról a férfiról, akit mindennél jobban szeretek. Eddig is ezt tettem, ez igaz, de most mégis más érzéssel fogok bele. Amúgy ő is nagyon drága, a héten el kellett kísérnem egy barátnőmet az iskolájába, mert kozmetikusnak tanul és szüksége volt a vizsgájához egy modellre. Korán kellett kelni, mert háromnegyed nyolcra az iskolájában kellett már lenni, és a párom felkelt, hogy reggelit készítsen nekem,sőt, még innivalót is csomagolt!
Nagyon jólesett, komolyan. Mióta megkérte a kezem, valahogy minden olyan más. Sokkal meghittebb még egy közös reggelizés is. Igaz, nagyon sajnálom az elúszott nyári esküvőnket, de bízom benne, hogy hamarosan lesz a mérnöki végzettségéhez méltó munkája (már nagyon sajnálom szegényt azért, mert fizikai munkát kell végeznie - annyira megalázó egy diplomás, tanult embernek. Talán még engem jobban bánt, mint őt. Neki nem ez a sorsa!), és nekem is sikerül végre-valahára elhelyezkednem.
Végre látom a reménysugarat az út végén. Nagyon hálás vagyok neki, mert biztat, hogy tanuljam azt, amit szeretnék, mert nagyon meg fogom bánni. Én pedig szeretnék visszamenni művtörire. Sajnos, papíron ugyan még mindig levelezős hallgatója vagyok az egyetemnek, tehát felsőoktatásban tanulok, de ez a félévem passzív, viszont ebből a jogviszonyból nem mehetek át nappalira. Ördögi kör... Marad az eredeti megoldás: újra érettségi, és nappali. Természetesen állami, mert nem tudnánk fizetni. Még maradt négy félévem, az alatt bőven befejezem a maradékot - barokkig az etalonvizsgák kivételével és a bevezetés a középkori művészetbe Kovácsos csodáját nem számítva, készen vagyok... Én nem adom fel azt, amit imádtam tanulni! Hoztam egy rossz döntést, igaz, de hiszem, hogy korrigálni lehet. Arról meg igazán nem én tehetek, hogy nem indítanak levelezőn művtöri szakirányt - honnan tudtam volna? Ez a Pázmány Péter Katolikus Egyetem - három év alatt már megszokhattam volna... De nem adok fel, tényleg. Van hozzá erőm, és van aki motivál!
